Nem tudok elindulni,
Anélkül, hogy elhagynálak.
Egy utolsó pillantást vetek
Omladozó falainkra.
Megpróbálom betapasztani
A repedéseket,
Azokat a mély hegeket
De úgysem sikerül.
Rám támadsz,
Akár a kölykét védő farkas,
Majd begubózol egy dióhéjba,
Hogy megtagadd tőlem mindazt
Mi egykor az enyém volt,
Pedig sosem volt az igazán.
Utoljára látom
A könyveket a polcokon,
Az almafákat az udvaron,
Behunyt szemmel tapadok
a szobák falára
úgy simogatom őket.
S csak mi tudjuk mit kerestünk.
De mégis,
melyik fiók rejthette azt?
**
Az ajkamba harapok.
A tenyeremet nézem.
Előbb összeszorítom
majd kifeszítem az ujjaim.
A bőröm a csontokra feszül,
akár az esernyő vízálló szövete
egy ócska, összecsukható vázon.
És elképzelem,
Ahogy végigcsorognak rajta a vízcseppek,
Ahogy kifordítja a szél
és hirtelen kárba vész minden,
mit eddig őriztem.
Tudtad,
Egy pillanat alatt illant el minden.
Még szinte köszönni is elfelejtettem.
Vagy talán csak nem mertem,
Vagy csak nem volt kinek,
Vagy már nemis volt minek
2015/16 tél
