Lenyomatok

Azok a lenyomatok az üvegen a leghitelesebb emlékeim rólad.

Egy nemzetközi járat folyosóját hagytad bennem. Egy nyitott kupéban ülök.

A szürke csillámos padlóburkolaton poggyászok zakatolnak. Tulajdonosaik belesnek, mint egy kórházi szobába, s miután észreveszik, hogy „ezen az ágyon nem a nagyi fekszik”, pléhpofával továbbcsörtetnek.

Jómagam is szívesebben utazom egyedül. Legalábbis ebben a meggyőződésben foglalok helyet, az „ágyon“. Aztán, amikor látom az elhaladó tekinteteket, furcsa érzés fog el. Bár úgy vélné valaki, én vagyok az, akit keres! Meglátna, elmosolyogná magát, betuszkolná a bőröndjét az üvegajtón, megkérdezné hová utazom…

Nyilván vizit van, ki-be csúszkálnak a fülkeajtók. „Jegyeket, bérleteket!“ –visszhangzik a folyosón.

A folyosón mindig áll valaki. Almát majszol és üres tekintettel bámulja az őzeket a szántáson. Aztán megérzi tekintetem, gúnyosan rámkacsint, mintha azt üzenné, „Bocs, de itt most nem fogsz átmenni“. Mindegy is, hisz az átjárók úgyis huzatosak. Vagyis ezt mondják a szembőljövők. Van, hogy alig férünk el egymás mellett. Rátapadunk a kupé üvegajtajára, vagy az ablakra, illedelmesen behúzzuk a hasunkat és azt mondjuk „Tessék csak!“  Nem is sejtjük, hogy az ekkor önkéntelenül keletkező tenyérlenyomatok adnak struktúrát az áttetsző falaknak.

Foltokban még emlékszem miért jöttem ide. Valahányszor megkérdezem, belenézek az ülőke fölé erősített tükörbe, bajszot rajzolok és átadom a helyem

2017.május