Azok a lenyomatok az üvegen a leghitelesebb
emlékeim rólad.
Egy nemzetközi járat folyosóját hagytad
bennem. Egy nyitott kupéban ülök.
A szürke csillámos padlóburkolaton poggyászok
zakatolnak. Tulajdonosaik belesnek, mint egy kórházi szobába, s miután észreveszik,
hogy „ezen az ágyon nem a nagyi fekszik”, pléhpofával továbbcsörtetnek.
Jómagam is szívesebben utazom egyedül.
Legalábbis ebben a meggyőződésben foglalok helyet, az „ágyon“. Aztán, amikor látom az elhaladó tekinteteket, furcsa érzés fog el.
Bár úgy vélné valaki, én vagyok az, akit keres! Meglátna, elmosolyogná magát, betuszkolná a bőröndjét az üvegajtón,
megkérdezné hová utazom…
Nyilván vizit van, ki-be csúszkálnak a fülkeajtók.
„Jegyeket, bérleteket!“ –visszhangzik a folyosón.
A folyosón mindig áll valaki. Almát majszol és üres tekintettel bámulja az őzeket a szántáson. Aztán
megérzi tekintetem, gúnyosan rámkacsint, mintha azt üzenné, „Bocs, de itt most
nem fogsz átmenni“. Mindegy is, hisz az átjárók úgyis huzatosak. Vagyis ezt
mondják a szembőljövők. Van, hogy alig férünk el egymás mellett.
Rátapadunk a kupé üvegajtajára, vagy az ablakra, illedelmesen behúzzuk a hasunkat
és azt mondjuk „Tessék csak!“ Nem is sejtjük, hogy az ekkor önkéntelenül keletkező tenyérlenyomatok adnak struktúrát az
áttetsző falaknak.
Foltokban még emlékszem miért jöttem ide.
Valahányszor megkérdezem, belenézek az ülőke fölé erősített tükörbe, bajszot
rajzolok és átadom a helyem
2017.május
