2017. október 29., vasárnap

ablak a konyhában

a talpam kihűl
ahogy a csempén állok
egy vonat zakatolását hallom
aztán ahogy kisiklik
lecsúszik a pánt a vállamról

újra olcsó borral koccintok
az üvegen hamis
tükörkép legyint        
átnézek rajta
a ködös utcát bámulom

2017. szeptember 30., szombat

hamud

ki lennél
ha most találnád magad először
karjaim közt

szürkén véreznél mint
egy füsös noir film mellékszereplője
fehér gézpamaccsal
itatnám nemvolt
emlékeinket

itt-ott megalvadnának
a bőrredők közt
és néha megfeledkeznénk róluk

de ma lemoshatatlan por ül rajtam
ha erre gondolok
a mondataid kiszöknek az éjbe
és homlokomra nehezednek
pedig egy rég levizelt tábortűz hamuja vagy
valahol az elmúltak sűrűjében


2017. szeptember 30.

2017. június 26., hétfő

zseb

ki tudja ezennel
miféle redők
közé bújsz el
meg aztán tudod e
meddig maradsz
ki az emlékekből
mik egykoron
fehér tornácok voltak
csak ültél rajtuk
a tejeskávéddal

verandás lett a homlokod
muskátlikat öntözök rajta
ez talán már így marad
zsebem a zsebedbe torkollik
s te átnyúlsz rajta
hogy megfogd a kezem


2017.június

2017. május 28., vasárnap

Lenyomatok



Azok a lenyomatok az üvegen a leghitelesebb emlékeim rólad.

Egy nemzetközi járat folyosóját hagytad bennem. Egy nyitott kupéban ülök.
A szürke csillámos padlóburkolaton poggyászok zakatolnak. Tulajdonosaik belesnek, mint egy kórházi szobába, s miután észreveszik, hogy „ezen az ágyon nem a nagyi fekszik”, pléhpofával továbbcsörtetnek.
Jómagam is szívesebben utazom egyedül. Legalábbis ebben a meggyőződésben foglalok helyet, az „ágyon“. Aztán, amikor látom az elhaladó tekinteteket, furcsa érzés fog el. Bár úgy vélné valaki, én vagyok az, akit keres! Meglátna, elmosolyogná magát, betuszkolná a bőröndjét az üvegajtón, megkérdezné hová utazom…
Nyilván vizit van, ki-be csúszkálnak a fülkeajtók. „Jegyeket, bérleteket!“ –visszhangzik a folyosón.
A folyosón mindig áll valaki. Almát majszol és üres tekintettel bámulja az őzeket a szántáson. Aztán megérzi tekintetem, gúnyosan rámkacsint, mintha azt üzenné, „Bocs, de itt most nem fogsz átmenni“. Mindegy is, hisz az átjárók úgyis huzatosak. Vagyis ezt mondják a szembőljövők. Van, hogy alig férünk el egymás mellett. Rátapadunk a kupé üvegajtajára, vagy az ablakra, illedelmesen behúzzuk a hasunkat és azt mondjuk „Tessék csak!“  Nem is sejtjük, hogy az ekkor önkéntelenül keletkező tenyérlenyomatok adnak struktúrát az áttetsző falaknak.

Foltokban még emlékszem miért jöttem ide. Valahányszor megkérdezem, belenézek az ülőke fölé erősített tükörbe, bajszot rajzolok és átadom a helyem



2017.május 

2017. április 21., péntek

cserepek



s ha beszélsz
az ajkad nézem
mondataid
kifutnak emlékeim közül

a neszeszerembe teszlek
tükörként kiveszlek
s csak azt fogom látni
mi én lehetnék benned

felnagyított pórusok
elmosódott szemfesték
cserepek
valamiért mégis tetszenek



2017.április

2017. március 11., szombat

cigiszünet



s csak nézed
a szelet s a fákat
és közben felsérti
a cigi a szádat
felrepeszti
ahogy az anyák ölét szakítják
halva született álmok
körvonalai megkötik kezem
s csak nézem 
a szelet s a fákat
egy leheletnyi ködben


2017.március 10.