Szia!

Mehívást kaptam a Kárpát-medencei Kulturális Ifijúsági Fesztiválra, amelyre augusztus 25-28. között kerül sor. Az alábbi bemutatkozó szöveg született a rendezvény weboldalára.

Mivel a blogon nincs ehhez hasonló leírás, bemutatkozó szöveg, önéletrajz... a személyemről, így gondoltam nem lenne rossz ha mégis lenne egy. Ez talán pont megfelel :) 

Vida Nikoletta vagyok, 25 éves, Érsekújvárban születtem, esztétika és képzőművészet szakos pedagógusként végeztem a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetemen.

A kézművességben és a versírásban találtam meg azt, amivel kezelni tudom az ügyes- bajos hétköznapokat. Az alkotás és a folyamatos költözés- utazgatás, az ami 25 év elteltével sem mutat csökkenő tendenciát, ellenkezőleg. Néha kezdem azt hinni, az egyik nem jöhet létre a másik nékül.

A kézműves tevékenységet az esetemben egy rettentő döcögős, mégis sokrétű folyamatként tudnám jellemezni. Miután 19 évesen rádöbbentem, hogy ezzel pénzt is lehetne keresni, egyetlen cél lebegett a szemem előtt, megtalálni egy sajátos „kifejezési módot”. Rengeteg technikát kipróbáltam, egy-kettőt mondhatni egész jól sikerült elsajátítanom. De valahogy soha nem volt elég, mindig rátaláltam valami újra, ami inspirált. Az ötletek pedig ahelyett, hogy egy vonalon rendeződtek volna, szétfutottak ezer irányba. Jó dolog sokoldalúnak lenni, de egy kicsit sem éreztem magam közelebb a célomhoz. 

2014-ben megpróbáltam pihentetni az alkotói énemre való koncentrációt és belevágtam egy más jellegű projektbe. Hogy hasznosítsam az eddig tanultakat, kézműves szakköröket kezdtem vezetni gyerekeknek és felnőtteknek Zsitvabesenyő községben. A foglalkozásokat több rendezvény is kísérte, amelyeket barátok segítségével valósítottunk meg. Ennek köszönhetően egy új kapu nyílt ki előttem. Rádöbbentem, mennyire izgalmas egy rendezvényt megálmodni és megszervezni. Ezzel párhuzamosan kezdtem az Új Szó Hobbi mellékletébe is bedolgozni, ami szintén sokat adott és ad a mai napig, hiszen minden kézművességről szóló cikk egy újabb kihívás.

2016 januárjában el kellett hagynom Zsitvabesenyőt, így a szakkörök megszűntek. Gútára költöztem, ahol egy nehéz időszak vette kezdetét. Visszatértem a kezdetleges célomhoz és megpróbáltam „lemorzsolni magamról” mindent, ami eddig gátolt abban, hogy azt elérjem.

A versírás ebben a pontban kezdett erősen kapcsolódni a kézművességhez. Még

 (SZMIT) által szervezett Pegazus pályázattal indult be a dolog. Elkezdtem táborokba járni, ahol kortárs írókkal veséztük ki az írásokat. Egy-két helyen publikáltam is, de nem vittem túlzásba, soha nem szerettem erőltetni. 2012-ben a Madách Possonium, Tőzsér Árpád szerkesztésével kiadta a kötetemet, ami olyan vékony lett, hogy akkor is, de ma még inkább szégyenlem beszúrni a vastag könyvek közé a polcon. Az írásban is mondhatni megrekedtem, akárcsak a kézművesség esetében, a külömbség viszont az, hogy itt nem volt különösebb cél. Mindig azért írtam, mert jól esett bizonyos szavakat összekombinálni, vagy tetszett a hangzásuk és ezek aztán önállóan megtalálták utat ahhoz a hangulathoz, amit éppen akkor éreztem. Az ilyesmire nincs mindig alkalom. Kell hozzá egy hely-, illetve egy időburok, amivel szabadon lehet rendelkezni és erre nem volt mindig lehetőség.

A januári költözés, bármennyire is nehéz volt, kedvezett ennek az igénynek. Hirtelen temérdek időm és üres terem lett, amiben egyedül találtam magam. Itt kezdett összemosódni a két vonal: a kézműves és az irodalmi. Elkezdtem hasonlónak, egyanyagúnak érezni a kettőt. A képeket, a motívumokat, a ritmust, az állomásokat, amelyek mind egy alap életérzésből táplálkoznak.  

Jelenleg itt tartok.